Nagyon régen írtam, pedig rengeteg dolog történt az elmúlt pár hónapban – meglehet pont ezért. Túléltük a Dolomitokat, sokat aktoltam, pályázatokra készültem, pécsi csapattal voltam délen (ez úton is köszönöm a meghívást!) és igyekeztem behozni a lemaradásaim. Az év utolsó túrájáról viszont most gyorsan összeszedtem pár képet, íme.
Kérdezhetnétek, hogy miért traktállak benneteket ilyen témával, mint a Balaton-felvidék, hiszen nem túl rég értem haza egy egyedülálló tájegység 3000m-es csúcsai közül és abból még nem nagyon látott napvilágot kép. A válasz egyszerű: bármerre jártam és járok még a világban a szívem mindig ide fog húzni a Dunántúlra: itt születtem, ez a hazám. A Csobánc pedig egyik legkedvesebb tanúhegyem. Soha nem voltam még itt hóban, pedig a Tapolcai-medencére innen a legjobb a kilátás, ugyanis tar kopasz a hegy. Ellentétben a szintén kedvenc Szent György-heggyel, amiről a sűrű akác miatt bajos kilátni, vagy minduntalan belóg valami zavaró ág a kép aljába. Na a Csobáncon ilyen nincs, szabadabban lehet komponálni.
A “Kijönfölhegyre?” kérdésre egyedül Tollár Eszti válaszolt, 30-án délben neki is vágtunk. Út közben megálltunk Keszthelyen a kikötőben hátha van valami érdekes – de csak fáztunk és mindössze pár gyenge absztraktot és “B” képnek való texturákat sikerült lőni. Nem baj, ilyenekre is szükség van.
A nagy semmi ellenére sikerült jól elszórakozni az időt, pedig így a rövid decemberi délutánban sietni kellene. Viszont Badacsonytördemic határában megpillantottam “A Lovat” – fehér ló sötét háttér előtt legel a téli tájban hóesésben – muszáj volt megint megállni.
Miközben kattogtattunk, felfigyelt ránk egy világos színű kanca, egyből ment is Esztihez haverkodni.
Jöttek a többiek is. Ennek kifejezetten örültem, alig van lovas képem.
Csak nagyon nehezen tudtunk elszakadni tőlük, de menni kell, két óra múlva lemegy a nap. A Csobánc lábához még fényben érkeztünk.
Innen csak látszólag van közel, valójában nem keveset kell kutyagolni a várig. A hegy szoknyáján már esett a hó. Nem sok kellett hozzá, hogy visszaforduljunk. Rossz döntés lett volna, csodás fényjáték követte az elvonuló hófelhőt.
Felérve a hegytetőre még mindig sötétbe borít minket a hófelhő, de már tisztul É-ról. Folyamatosan változik a fény, nincs két egyforma pillanat.
És ezt fotóztam éppen:
Összefoglalva szép túra volt, köszönöm Esztinek a társaságot – a többi lusta dög le van sajnálva 😛
