A Kereszt-túra

Kicsit csúsztam és csúszok ezzel a bejegyzéssel, de sebaj. Ennyi képet nem szoktam pár nap alatt kiválogatni és feldolgozni, meg is látszik a minőségen. Majd egyszer a jobbakat újra előveszem talán. Nem szaporítom tovább a bevezetőt, lássuk hát milyen is volt Ausztriában a Bärenschützklamm-ban és a Hochlantsch-on. Figyelem, turistafotó veszély!

A történet múlt hét elején kezdődött azzal, hogy Briginek csavarogni támadt kedve és hívott, van-e nekem is. Az a ritka amikor nincs. Pláne vele, mindig valami érdekes célpontot talál ki. Van egy szép hegyi szurdok, nincs is messze, Gráztól 40km, nosza menjünk. Tényleg csak egy jó slejmes köpés, ~230km. De ha már ott vagyunk, van arra egy fakereszt azt is nézzük meg. Tényleg van, a parkoló felett 1200m-re a Hochlantsch 1722m-es csúcsán feszül láncainak, de ennyire ne szaladjunk előre. Nézem az időjárás előrejelzést, lehangolóak az adatok. Péntek, szombat, vasárnap: eső, eső, eső. Nem baj mondom, hétvégére jó idő lesz. Tuti? Tuti. Ha kirándulni megyek mindig jó idő van, ez tapasztalat. Csütörtökre már a meteorológia is belátta igazam, szombatra napsütést jósolt. Gyors egyeztetés, start szombat reggel fél 7. Utóbb kiderült, ezt kicsit elnéztük, 4 órás menetidőt simán kell számolni. Cuccal nem vacakoltam sokat, bakancs, játszós ruha, kedvenc fotós kalapom, LED lámpa, pár Jó reggelt! keksz, csoki, energiaital + egy palack víz – ez utóbbi kevés lett. Fotó fronton jön ugye a D7000-es váz (markolattal, mert megszerettem / megszoktam), fix 24mm, fix 50mm, 28-105mm + 8 milis halszem optika és CPL szűrök. A fix 35mm-et nem vittem meg a többi vackot is kiszórtam, de bezzeg jött velem a vaku és a szinkronkábel, hogy mi a rossebnek nem tudom. Volt már, hogy jól jött, de most inkább raktam volna el helyette plusz vizet. Állványon sokat agyaltam. A nagy Giottos a kisebbik gömbfejjel kb. 5kg, a naggyal veri a 7-et is. A pici könnyű Alfa meg inkább sima terepre való, ide nem lenne jó. Kész, tripod marad itthon, később bántam is meg nem is. Alvás szokás szerint ohne, 5:30-ig tudtam aludni egy jó 3 órát.

útközben

6:30. Brigi örül, kis izgatottság a szemében az álmosság mellett, ő is éjjel ért haza. Gondoltam ne menjünk a bánhoffon, hosszabb is és legalább látunk igazi osztrák tájat a kétszámjegyű főutakról. Láttunk. Kezemben az 1.3-as Corolla váltókarja “ötnégyharmados” ütemre járt táncot: 5-4-3-4 3-4-5-3 és így tovább. Nem véletlenül rohangálnak a stájerok böhöm nagy gépekkel. Szűk egysávos hegyszoros, hajtűkanyarok és 15%-os emelkedők tarkítják az utat. Persze csodás tájakon autózhattunk, csak nézelődni nem nagyon volt időm a kormány mögött. A laza ködből még lazábban kirontó vaddisznót azért észrevettem. 11 után nem sokkal gyönyörű napsütés időben érkeztünk meg, már ekkor éreztem kicsit túlzásnak a félig téli Caterpillar bakancsot. Jóval hidegebbre számítottam, na. Autóból ki, hátizsák fel, cigi a szájba, GPS loger progi indít a telefonon és uccu neki. Felettünk a fakereszt, ez egy picit magasan van, gondoltam magamba. Ekkora hegyre még soha sem mentem, de ha már itt vagyok…

Jössz már?

Jelenleg tengerszint felett kb. 500m-re lehetünk, 1200 van vissza a csúcsig. Úgy terveztük, hogy a Bärenschützklamm-on (Medveölő szurdok, sok helyen tévesen Medveszurdoknak hívják) keresztül túrázva megyünk fel a csúcsra. A szurdok bejáratáig nem túl meredek, de azért izmos kaptatón lehet felmenni. Már itt is lenyűgöző a környezet, folyamatosan kerülgeti az út a fentről eredő hegyi vízfolyásokat. Izzasztó ez az októberi séta, a széldzseki gyorsan lekerül, az oxigén pedig kikerül a tüdőmből. Barna Szofi rulez. Már Brigi is egy szál pólóingben van, én meg itt nyomom bakancstalpig feketében szokás szerint. A szurdok bejáratánál kis faépület, ez bizony fizetős buli, de ezt tudtuk előre. Beugró egyéni látogatóknak 3,5€/kopf, ami valljuk be hazai tarifákhoz képest sem pénz. Egy sümegi várlátogatást nem úsznánk meg ennyiből. Cserébe gondosan karbantartott és nagyon komolyan kiépített túrautakat kapunk. A tájról nem is beszélve. Közhely szagú, de ez tényleg lélegzet elállítóan gyönyörű. Nagyon nem lehet leírni, a csatolt pár turista kép mindent elmond. A fából ácsolt út végigköveti a meredek szurdokvölgyet hol egyik, hol másik sziklafalon tele hidakkal, vízesésekkel, csobogókkal. A hágcsók keskenyek, végig korlátokkal ellátva amik között csak egy ember fér el. Ha nagy a forgalom – ahogy most is volt – megtorpanni, visszafordulni nem lehet. Itt-ott van pár pihenő, köztük egy apró menedékház is, ahol meg lehet kicsit állni elengedve a többieket. “A háromláb” című képhez is ki kellett mászni egy csúszós sziklára, különben feltartok magam mögött vagy 50 másik látogatót. No meg jobb volt a szög onnan 🙂

Talán érdemesebb hétköznap menni, amikor kevesebb az ember. Nagyon sok lépcsőt kell megmászni, főleg a szakasz vége meredek.1209m-en ér ki az út, itt találunk egy jóval nagyobb hüttét, hatalmas terasszal, tele – ki gondolta volna – magyarral. Persze nem csak a teraszon, de a mellette lévő domboldalon is fürtökben lógnak az emberek. Női WC előtt tömött sor, persze ez engem nem érint, de illik gondolni útitársnőmre is. Férfi oldal szokás szerint gyorsjáratú üzemmódban. Aki erre jár, készüljön fel, hogy folyó víz itt bizony nincs.

Kicsit pihennünk és előkerül a dilemma: tovább a csúcsra, vagy forduljunk vissza a másik úton le az autóhoz. Fél három elmúlt, a táblák és egy útközben meginterjúvolt túravezető szerint 2 – 2,5 óra a fakereszt, vissza az autó is majdnem ennyi innen. Azaz mindent belekalkulálva simán kell a csúcstámadáshoz és visszaérkezéshez még 5 óra. Brigi fél, hogy nem érünk le sötétedés előtt, de ha már itt vagyunk ugye. Különben is alapfelszerelés a fotós zsákban a lámpa. Szorít az idő, sokat nem tökölhetünk a fűben fekve, pedig jólesik ez az októberi verőfényes napsütés. Átveszek egy palack vizet – aranyat ér ez a lány 🙂 – én elkalkuláltam az adagomat. Ennyit nem szoktam inni – vizet se. Innen felfelé kezdetben egész sima, értsd nem sziklás terepen lehet haladni, de így is majd kiköpöm a nikotinos tüdőmet a kaptatókon. Túl gyakran meg kell állnom, valahogy nem találom a túratempómat. Amikor megyek akkor túl gyorsan nagy léptekkel, fogy a levegő. Ha lassítok, fárasztónak érzem a járást. Egy évtized kapkodós lóti-futi meló rutinját még nem tudtam száműzni, ami nem jó, főleg itt. Már közel egy órája haladunk felfelé amikor kiérünk a hegyoldalba. Meseszép. Rossz helyre születtem, más nem is jut az eszembe. Kicsit megállunk, fotózkodunk, lövök egy gyors panót kézből. Fura, még mindig a fix 24/f2.8 van feltekerve, eszembe se jutott a zoom. Közben kis oktatás “miért vakuzunk nappal árnyékos témát világos égbolt háttérrel” címmel, meg a TTL fénymérésről és elővillanásról általában. Így visszagondolva magam sem értettem volna azt az elhadart pongyola előadást teljes mélységben. Sebaj, a képet spot fényméréssel fókuszálás után újrakomponálja, a kép jó, Brigi örül. Ennek örülök én is. Lövök még párat a beépített villantóval, közben ott röhög a hátamon az SB700-as rendszervaku tartalék aksikkal, difúzorral, 1,5m szinkronkábellel. No komment. Kis vita után gyorsan haladunk tovább, persze rossz irányba. Még nem hiszi el, hogy nálunk a családban genetikus az ösztönös tájékozódó képesség, később már belátja. Tényleg rendkívül ritkán tévedek el, mondjuk akkor nagyon 🙂 Találunk egy erdészeti karbantartó telepet, meg alattunk egy másik hüttét. Oda le már nem keressük utat, irány a Hochlantsch, már sok időt elszórakoztunk így is. Magasság kb. 1500m, de a C3-as Nokia GPS-e alt-ra nem túl pontos, pláne a fák között. Innen már nincs igazi út, sziklába koptatott meredek ösvényen kell felfelé kapaszkodni. Találkozunk egy magyarul beszélő idősebb házaspárral, ők egyenletesen haladnak, én nem – így kerülgetjük egymást. Gépet már eltettem a zsákba, kényelmesebb így haladni. Lefele jönnek emberek, kérdezgetjük, mennyi van még vissza. Ó, még negyed óra, de sokkal meredekebb lesz. Nyugta, gyerünk tovább. Pár perc múlva következő csapat szerint legalább 20 perc. Hmm. Újabb kicsit lihegő társaság jön szembe: fúúúú, legalább fél óra és nagyon meredek. Szépen vagyunk, a’szitem felfelé megyünk… Csüggedni nagyon nincs idő, különben is már látom ahogy egyre kevesebb facsúcs takarja az eget, tényleg nem lehetünk messze. Közben figyelmeztetnek, hogy van feljebb egy hegyi kecske. Brigi kicsit tart a találkozástól, nyugtatom az jobban fél tőlünk mint mi tőle. és amúgy sem lesz olyan szerencsém, hogy vadon élő hegyi kecskét fotózzak alpesi háttérrel. Nem is lett, bár a szagát sokszor éreztük. Az út vége felé már tényleg elég meredek, lefelé sem lesz ez egyszerű. Mire kérünk az erdőből begörcsöl a jobb vádlim, de már itt vagyunk a gerincen, alattunk 1500m-es mélység és nézd! Ott a csúcs!

Folytatása következik…

Visual Portfolio, Posts & Image Gallery for WordPress

Leave a Reply

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

17 + egy =