A hosszú utazások legfárasztóbb része a repülés: eljutni úgy A-ból (nem Å-ból, de ott is voltunk 😛 ) B-be, hogy közben nincs az embernek semmi ráhatása az eseményekre, csak hagyja cipeltetni a hátsóját. Így útban hazafele egy túl hosszúra nyúlt fotós éjszaka után aludni vagy olvasni kellene, esetleg ha van Net kedvesnek üzenni, vagy ha nincs ahogy most se – offline blogot írni. Hiába van idő átgondolni az elmúlt 10 nap eseményeit, nagy sok az élmény. Milyen volt Norvégia? Nem ebből a posztból fog kiderülni.
Két szóban: zord és csodálatos. Volt részünk kalandban, elveszett es megkerült iratokban, túráztunk hegyi ösvényeken (jelöletlen útvonalon lápon és embernyi sziklákból álló kőtengeren keresztül), jártuk a fjordokat, „találtunk” bájos halászfalvakat, szép helyen laktunk, láttuk milyen a Lofoten napsütésben (2 alkalommal összesen pár órácskányi időre) és hogy milyen szélben / esőben (szinte mindig). Láttuk a hajnali óceánt, a kővé meredt trollarcokat, a tengerpartok homokját kékre festő alkony utáni fényt. Nagyon sokat fotóztunk, volt hogy üvöltő szélben és szakadó esőben. De a legfontosabb életre szóló élmény:
Láttuk, ahogy zöldes lángtengerré válik felettünk az ég.
Láttuk a sarki fényt!
Már önmagában ezért a látványért megérte az egész.
(Közben leszálltunk Osloban, és már a szállunk is fel.)
Az utolsó kiexponált kocka is erről szólt, az aurora borealis-ról. Ezzel az emlékkel hagyom itt Norvégiát. Nagyon sajnálom, hogy Horváth Zolika barátunknak otthon kellett maradnia és nem láthatta a saját szemével. Ellenben örülök, hogy megismerhettem a helyére utolsó pillanatban beugró Vass Zolit. Külön köszönöm, hogy Tollár Eszti otthonról lelkesen támogatta a projektet.
És most bejegyzés vége, mert van Net és ideje beszelni a kedvessel.
